Ma reggel annyi minden járt a fejemben, de leginkább a digitális világ gyerekekre gyakorolt hatásain töprengtem. Napok óta foglalkoztat a téma és próbálok nyitott szemmel járni. Ha picit jobban odafigyelünk, elképesztő, hogy mit tapasztalunk. A felnőttek teljesen belefeledkeztek a mobiljaikba és szinte azzal élnek társas kapcsolatot, de már a gyerekek is.
Ez miért rossz?
Elsősorban azért, mert a gyermek másol, figyeli a szüleit, hogy azok mit és hogyan csinálnak. Így tanulnak meg beszélni, enni, viselkedni és egyáltalán SZOCIALIZÁLÓDNI. Hiába ostorozom például a gyereket, hogy ne malackodjon az asztalnál, ha én sem eszem szépen. Azt is hiába várom el, hogy egyen zöldséget, ha én soha nem eszem, de azt sem várhatom el, hogy ne kiabáljon, ha én folyamatosan emelgetem a hangom és kiabálva nevelgetem és így tovább.
Ha a másolás ilyen törvényszerű, akkor mit mondhatok a gyereknek, ha hozza a telefont vagy a távirányítót és kéri, hogy kapcsoljam be a mesét? Eleve hogyan jutott el oda, hogy tudja, hogy van mese a TV-ben és a Youtube-on is?
A mai gyerekek 1 éves koruk körül meglepő magabiztosággal tudják kezelni az okos kütyüket. Miért? Egyrészt mert látja tőlünk és visszatérek arra, hogy utánoz, másrészt azért, mert én, mint szülő megmutattam neki, hogy létezik a mesecsatorna, ami izgalmas, mert vibrál, folyamatosan szól és még zenél és hangot is tud kiadni.
Azt vallom, hogy a mai világban elkerülhetetlen, hogy a gyerek találkozzon ezekkel az eszközökkel, mert mindenhol jelen vannak és nem nevelhetem, illetve nem biztos, hogy célszerű burokban nevelni a gyereket. DE ingyenes bébiszitternek használni ezeket az eszközöket nem feltétlenül a legcélravezetőbb.
Velem is előfordul, hogy bekapcsolom a TV-t vagy a telefont a gyereknek, de nem volt ez mindig így. Zalánt óvtam minden ilyesfajta tapasztalattól és körülbelül 6 hónapos koráig nem látott mesét sem TV-ben, sem telefonon. Hozzáteszem, hogy akkoriban építkeztünk és a szolgáltató hónapokig nem tudta megoldani, hogy műsort sugározzon, ami megkönnyítette a dolgunkat. Sőt, mi nem szeretünk állandóan a TV előtt ülni. Van TV a házban, de ha használjuk is, akkor késő este egy filmet nézünk (bár az sem sűrűn fordul elő, mert idő előtt elalszunk), vagy valami ismeretterjesztő csatornát nézünk.
Ez az idilli állapot mára megszűnt, mert akadtak olyan élethelyzetek, amikor nem találtam jobb megoldást, mint bekapcsolni a mesét a telefonon. Ilyen volt, amikor Zalánnal egy napot kórházban töltöttünk és nem szabadott mozognia, így mindent bevetettem, hogy az egyébként örök mozgó gyerekemet az ágyhoz kössem. Miután az összes könyvet átolvastuk, jött a telefon. Láttam, hogy nagyon leköti és rájöttem, hogy ez milyen egyszerű dolog. Ezután volt, hogy már otthon is bekapcsoltam a mesét csak amíg vasaltam, vagy reggelente, mert addig is csendben és nyugton volt és én egy picit megpihenhettem. Egy idő után azt vettem észre, hogy a gyerek követeli a mesét, pedig nem engedtem, hogy órákat töltsön ezzel. Ha NEM-et mondtam, bepörgött és nehezen kezelhetővé vált, kevésbé volt együttműködő.
Rájöttem, hogy ebben a korban iszonyú káros tud lenni, ha a gyereket a „digitális bébiszitterre” bízom. Érthető, hogy sokszor kényelmesebb megnyomni a gombot és nekünk szülőknek egy picit hátra dőlni és kávézni egyet, amíg a gyerek jól szórakozik, de valóban ezt akarjuk?
A felmérések szerint azoknak a gyerekeknek, akik 2 éves koruk alatt TV-t néznek, sokkal később indul be a beszédfejlődése. A TV nem azonos az élő hanggal, amitől egyébként megnyugszanak, fejlődnek és aminek segítségével kapcsolódni tudunk hozzájuk. Kulcsfontosságú a kapcsolódás. Nézzük meg, hogy a mai tinik alig beszélgetnek egymással, de a szüleikkel sem. Inkább a telefonjukba bújnak és azon keresztül élik a hétköznapjaikat.
Az én fiaim még pici babák, emiatt kár lenne ennyire előre szaladni, mégis tudnom, hogy kizárólag az én felelősségem, hogy a gyermekemmel tudok-e kapcsolódni, megtudom-e nyugtatni és képes vagyok-e olyan felnőttet nevelni belőle, aki megfelelően szociális.
Nem száműztem a kütyüket, de próbálom a minimálisra csökkenteni az erre fordított időt és helyette könyveket olvasgatni, dalolni nekik és a legfontosabb, hogy amikor együtt vagyunk, akkor a legkevesebbet netezni és a telefonomon lógni.
