Álmomban iskolás gyermek voltam olyan vegyes érzelmekkel, mint
LELKES, KÍVÁNCSI, BIZAKODÓ, ENERGIKUS, SZORONGÓ, IZGULÓ, GONDTERHELT, STRESSZES, ZAVART.
Emlékszem rá, hogy hatévesen mennyire vártam már az iskolát. Gondosan csomagoltam be a tankönyveket és rendezgettem a tolltartómat. A kezdeti lelkesedésem kitartott az első négy évben, amíg egy szuper és végtelenül aranyos tanító nénim volt. Alsóban még minden idilli volt. Gyerekek voltunk, akik szünetben szaladtunk az udvarra játszani, az órákon pedig imádtuk az olvasást, számolást gyakorolni.
Aztán jött a felső tagozat és minden megváltozott.
Már nem szerettem iskolába járni. Más lett az osztályfőnök, más lett az elvárás és a korábbi négy osztályt teljesítmény és magatartás szerint újra rendezték, melynek köszönhetően kialakult a menők és a bénák csoportja A-tól D-ig.
Az elfogadást, az empátiát a kiközösítés és a lenézés váltották fel.
Beindult a versengés, az ítélkezés és a számomra legrosszabb – a KIVÉTELEZÉS. Mindig is taszított, amikor egy gyerekkel kivételeztek a környezetemben, legyen szó iskolatársról, de előfordulhatott a családban is. A kivételezés bennem a szomorúságot, a bizonytalanságot, az értetlenséget, a kedvetlenséget és a haragot keltették életre. Olyannyira, hogy év végén döbbentem rá, hogy az osztályzataim is méltán tükrözték azt, ahogyan éreztem magamat az iskolában. Mielőtt bárki is komolyabban foglalkozott volna azzal, hogy hogyan lett egy kitűnő tanuló hirtelen tele négyesekkel, győzött a bennem erőteljesen munkálkodó megfelelési kényszer és ismét kitűnő bizonyítványt produkáltam éveken át.
Pedig milyen jó lett volna, ha akkor ezzel komolyabban foglalkoznak. Talán elkaphattuk volna a pillanatot, amikor totálisan elveszítettem az érdeklődésemet és már csak a megfelelés miatt hajtottam. Nem érdekeltek a tantárgyak, mert demotivált, tekintélyelvű tanáraim voltak (tisztelet a kivételnek), akiket csak a feladat motivált, és abszolút nem voltak abban segítségemre, hogy megtaláljam magamban az erősségeimet, amire építkezve rájöhettem volna, hogy mivel szeretnék foglalkozni, hogy mi is az én valódi hivatásom.
Ma álmodom egy jobb jövőről a gyerekeimnek. Egy olyan oktatási rendszerről, ami tele van olyan pedagógusokkal, akik valóban gyermekvezetők és nem csak tanárok.
Olyan emberek,
✨akik a hivatásukként élik meg a pedagógiát és nem azért lettek tanárok, mert a tanítóképzőre kevesebb pont is elég volt,
✨akik képesek megszerettetni a tanulást a gyerekekkel, miközben észreveszik és felszínre hozzák a gyerekben rejlő lehetőségeket, erősségeket,
✨akik az interaktivitást nem csak egyirányban képesek alkalmazni, hanem igazi beszélgetőpartnereikké válnak a gyerekeknek,
✨akik képesek megtanítani a gyerekeket arra, hogy hogyan váljanak empatikussá és együttműködővé a környezetükkel,
✨akik képesek a gyerekeket megtanítani arra, hogy felismerjék és megismerjék érzelmi képességeiket és azokat biztonsággal alkalmazzák az életük során.
